napok óta bennem van az az érzés, hogy hé, valami nem oké. De még csak lappang. 36 óra kéne, hogy legyen akkor egy nap, hogy sikerüljön neki. De lehet, hogy majd holnap sikerül.
Eszembe jut az a buli, amikor a színpadon állva csak néztem és majdnem elindultam. Mintha várnám, hogy megtegye?

Love is blindness!

Boldog karácsonyt és hanukkát meg lassan új évet is! Kicsit másabb lett ez a karácsony, mint számítottam rá. Már megszállt az a nagyon régen áhított nyugalom a buszon, aztán ahogy jött így el is ment itthon. De sokkal sokkal hamarabb, mint gondoltam volna, már az első nap sikerült valamin összekapni, veszekedést hallani vagy akár részese is lenni. Aztán jobban átgondolva, bármennyire is ráfognám másra, nem vagyok én teljesen nyugodt. Nagyon nagyon jót tesz az most a lelki békémnek, hogy Pécstől és az ottani eseményektől távol vagyok, ráadásul most mindenki el van foglalva a saját kis családjával, senki sem akar újabb sztorit, újabb mesélnivalót. De lássuk be, 20 óra nem elég arra, hogy az ember megnyugodjon 3 és fél hónap után. Nincsenek nagy elvárások baby steps és minden oké lesz.

Ha már baby steps. Ez Az ember, megőrjít. Sokkal de sokkal jobban viselem azt, hogy nem vagyunk együtt és tudva azt is, hogy sokáig nem is fogunk. Nem tudom, hogy magamnak beszélem be, vagy igazak e azok a gondolatok amik körülötte forognak. Úgy érzem, ebből soha se soha nem lesz kapcsolat és ez nem fáj. Mert kenhetem rá mindig, hogy mert miatta, mert biztos ő nem akarja. Egyrészt esélyt sem adok neki, nem állok oda elé, hogy ez a helyzet én többet érzek és látom rajta is, hogy ha csak egy alkalmi dolog lennék, akkor nem aludnánk együtt, nem keresne, hogy de menjek, de töltsünk együtt időt, csináljuk ezt vagy azt. Persze ez a leírás azt sugallja, mintha minden másnap ő el akarna menni velem valahova. Lényeg a lényeg, hogy ő sincs kész és én sem. Nem vagyok kész egy kapcsolatra, nem vagyok kész arra, hogy tovább lépjek, mert nem léptem tovább az utolsó szerelmen, Az igazi szerelmen.

Nagyon sokat gondolok rá az elmúlt napokban. Nem tudom, hogy milyen százalékban van megoszlásban az, hogy itthon vagyok, eleve ehhez valahogy Ő jobban passzol és az, hogy még tényleg őt szeretem és vele akarok lenni. Ma reggel vagy éjszaka, istentudja, gondolkoztam, azon, hogy hogyan is működhetne, ha megpróbálnánk még egyszer. Nem akarok most itthonról elszakadni, nem akarok más országba költözni, nem akarok megint egy másik embert vagy akármi mást a jövőm, netán egyszer majd karriernek nevezhető fogalom elé rakni valamit, szeretném ezt végig csinálni, lerakni valamit az asztalomra, magammal szemben főleg. Tökéletesség lenne, ha Ő idejönne, ha együtt élnénk, ha folytatnánk azt a tökéletességet, amit elkezdtünk, de 1200 km és az én feladásom megszakított. Vajon tényleg ennyire tökéletes volt, vagy az idő megszépíti dolgokat gombot nyomtuk be? És akkor ott a másik félelem, amibe ha belegondolok, akkor megijedek, így nem is gondolok inkább bele, csak leírom. Mi van, ha végül is eljutnék odáig, hogy jó, begyűjtöm az erőt, kitalálok valamit, odaállok elé, hogy tessék Je regrette tous! ő meg azt találja mondani, hogy lehet, hogy te hónapokig ugráltál az eseményekben, fürdőztél a nem gondolkodásban, de én felnőttesen továbbléptem. Biztos pontként akarom az életben. Úgy érzem (vagy megint megnyomtuk a gombot), hogy vele menne. Évekig, gyerekekig, kutyáig, házig, netán halálig menne a dolog. Akarom a biztosítékot, hogy ha netán úgy alakulna az élet, akkor ő sem mondana egyből nemet. Fúj de fogom utálni az utána következőt. Mert az már biztosabb lesz, mert ő már értékelni fogja (merem neki ajánlani) és ő már közelebb lesz az évekhez, gyerekekhez, kutyához, házhoz és egyebekhez vele. Nem fair!

Szevasz!

Az szép ha ennyivel gondoltad lezárni ezt a 3 hónapot.

Nem igazán tudom, hogy akkor most mi is van?
Ez a mai nap főleg miattam volt fura. Micsoda hirtelen hangulatváltozásom lett, főleg az együttlét után. Felszabadultak a hormonok és ezek szerint a félelmek is. Nem akartam neki elmondani, hogy én így félek tőle. nagyon félek attól, hogy még közelebb kerül hozzám, nagyon félek attól, hogy én meg aztán maximálisan kinyílok neki és mi van ha ő nem tud jobban? Mi van ha benne tényleg nincsenek akkor érzelmek mint bennem és én csak nagyon akarom, hogy legyen? Kicsit akár piedesztára is emelem. Hogy ez mennyire jó lesz, ezért mennyire megéri harcolni. Közben meg harcolok és tolom magam előtt. Nem lesz ebből semmi. (?).

Zs nagyon nagyon nagyon jó barát most, mint tudjuk a legjobb. Felülemelkedik azokon a negatív érzelmeken amelyeket ő érez vele kapcsolatban és csak rám koncentrál. Innen köszönöm bárkinek is, hogy felé vezetett az utam.

Néha fel kell adni dolgokat, el kell engedni embereket és belenyugodni abba, hogy attól, hogy én vágtam bele még nem sikerülhet mindent. Aztán holnap megint lesz valami szép nézése vagy mondása és én olvadni fogok, hogy ebben az emberben ott van az a valami, csak ki kell nyitni és megint beszállok a ringbe, felveszem a box kesztyűket, meghúzzák a harangokat, szembefordulok a sorssal és a világgal és az kiütéssel győzni fog.

Megőrjít ez  fickó!
Mit akarunk hogy is van ez?
Egyszer lök másszor húz,
Néha elég ha köszön, máskor hív.
Menjek, siessek, bújjak,
Szia, most nem érek rá.

Döntsük kérem, vagy ne is döntsük, csak legyen minden úgy, haladjon minden úgy, mint másfél hete. Elég lenne!
Say my name if no one is around you say baby i love you

És végre itt lehetne az este, amikor senki nem zavar, becsukhatom az ajtómat, mind a virtuálisat, mind a valódit, kinyithatom az ablakot, hangosan mehet a zene és én írhatnék és írhatnék hogy mi is volt ez a 2 és fél hónap. Erre nem teljesen tökmindegynek érzem? Tudnék még órákig szaros gifeket meg képeket nézegetni, most nem izgat fel semmit.

Na de mégis, mi volt ez a majdnem 3 hónap? 
Emberről emberre csapódtam és még mindig nincs vége! Mert pénteken jöttünk a kocsiban mint a "régi" szép időkben, mikor csak ketten voltunk és nem kavartam be másokkal, csak az az egy bajunk volt, hogy ő meg én, nah az nem lehet. És meg is mondtam neki, hogy persze mindig én vagyok a rossz meg a kacér, aki nem bír magával, de ő is tud forgatni nem egyet a körhintámon! Nem szeretem, hogy ebben a szituban én vagyok a rossz meg a csapodár. Akármennyire is tényleg így van! Aztán persze mindig kisül a végén, hogy nem is tart engem senki rossznak. Persze magamon kívül. Mert tényleg, kicsit elvesztettem önmagam.

És akkor ott van a 2 másik, végül is csak az egyik számít belőle. Nem értem a tejfelesszájút mikor érti meg, hogy a nem az nem kérem, és ne próbálkozzunk akkor sem, mikor úgy tűnik, hogy az alkohol hatott, a szabályok áthághatóak. A pénteki kis húzása rosszul is esett, bár ahogy meséltem A legjobbnak, nagyítok. Persze hogy nagyítok így az "én bűnöm" kicsit kisebb lehet. Vagyis "mi bűnünk". Ami nem is bűn lássuk be. Vagy lehet az, azért esik ennyire jól.

Ma is olvadtam, ma is faktor határokat súrolt. Puszi, -puszi. Én meg folyok, ennyitől. Érted, én?! Nagyon emlékeztet a hosszúra, a 4 évre, nagyon túlságosan is, pedig teljesen más emberekről beszélünk. Vannak átfedések, főleg az életükből, de ő azért nagyobb "vad". Kicsit törni kell, vagyis nem törni. Na akkor lenne ugyanaz, ha törni kellene, ha törni akarnám! De nem akarom törni, nem akarom, hogy változzon. A nagy kérdés, hogy lesz e őszinteség. Lesz e az hogy felállunk és azt mondjuk, hogy igen itt ez több mint amit mi eljátszunk. Isten ments, hogy kapcsolat vagy hasonló szavakkal dobálózzunk. Mert jön a már reflexé vált szöveg, hogy kell a francnak kapcsolat. De hát kérem szépen önmagamat, ez már majdnem az! :D ha lenne nagy tükör ebben a szobában odaállhatnék és pofán is röhöghetném magamat, megérdemelném ezért a mondatomért! 

És akkor bele se kezdjek abba, hogy megint beszélünk a Svájcival? Hogy hiányzik és valahol bánom? És azt akarom, hogy itt legyen, hogy itt éljen és vele legyek és együtt legyünk, meg vele legyek. Mennyit változott, te jó isten. Tegnap feljött bennem ez, hogy tényleg, mennyit változott, amikor először jött ide, amikor másodszor és végül ez a nyár. Megváltozott miattam, értem értünk. És nem úgy változott, hogy feladta önmagát, önmaga maradt és nem is változás volt ez hanem beengedett az életébe. Fog még valaki úgy és annyira szeretni mint ő?

Ma sem sokszor öleltél meg.. :/

Ezeknél a mondatoknál megdobban a szívem, érzem, hogy ez több ez mennyire jó és ez mennyire szerelem lesz.
Aztán megijedek, hogy jézusom, ez nem lehet szerelem! Mindenkinek azt tolom, hogy nekem nem kell senki, nem kell kézmegfogás, nem kell mellém senki. 
Aztán jönnek ezek a mondatok és nagyon félek de nagyot dobban a szívem!

Minden de minden de tényleg tényleg minden megfordult, kifordult és forog és forog és forog. Elég hely nincs itt és most, hogy mindent de mindent le lehessen írni arról, hogy mi történt majd 1 hónap alatt.
Hogy mennyire (szar)vár épült és omlott össze (szar).

Bár, amik összeomlottak nem is voltak szarvárak. Szóval itt van az, hogy valaminek vége. Egyelőre, még nincs itt az ideje annak, hogy az amúgy is felfordult világomat egy olyan változásnak tegyem ki mint ez. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet az elválás igazi oka. Én abszolút azt érzem igazi oknak amit hangoztattam neki és elmondtam azoknak akiknek úgy éreztem erről kell beszélnem és fontos, hogy tudjanak róla. Kis csapatunk eléggé megoszlott a témában, szerintük ez soha de soha nem fog működni azért mert nekem nem ez ami kell. Egy biztos, hogy hiányzik az, hogy beszélgessünk, fura, hogy a legjobban az hiányzik, hogy megnevettetthessem. Jó volt hallani a kis kuncogását meg Ő tényleg tudna szeretni.

És akkor itt van a múlt éjszaka és a ma reggel, amikor tényleg úgy éreztem, hogy most tűnt el belőlem az aki ténylegesen vagyok. Nekem ez nem fog menni vagy ez egyáltalán nem megy? Egyből rávágnám, hogy nekem ez soha nem fog menni. Hogy reggel akár lehettünk volna egy buszmegállóban is, akkor is ennyire bensőséges lett volna a kommunikáció. De nem, mi ágyban voltunk, egymás mellett mindezek után és nem érhettem hozzá. Úgy éreztem, hogy nem érhetek hozzá, hogy akkor menekülne. Vagy ezeket csak én adom a fejébe? MI VAN?! Érdekel mint ember, sőt valljuk be itt és most, én akarok lenni Az aki megváltoztatja ezt benne, hogy nem tud ragaszkodni, vagy hogy nem akar ragaszkodni. Én akarom megfejteni, megint minden rólam szó, hogy majd Én jövök és mindenki leborul előttem, mert annyira zseniális vagyok.

Kis zseniális mi va olyanokkal, akiken közben sétálgatsz? Akik odajönnek halál másnaposan és fáradtan és ott ülnek akár 2-3 órát pedig alig nézel rájuk, alig beszélsz velük és mégis ott ülnek, sőt még a lábadhoz is hozzáérnek, csak végre hozzád érhessenek. Erre tegnap gonoszkodtam, gonoszkodni akartam, nevetni akartam rajta, a szituáción. Nem akartam egy kicsit én lenni a rossz, nem akartam egy-két percig a felelősségét érezni a dolognak, el akartam viccelni mintha ez neki is csak egy semmiség lenne, mintha neki sem fájna. És talán az a borzasztó, hogy Kettesnek ez talán tényleg nem fáj. Amikor szembesült azzal, hogy hoppá, a másik félnek érzelmei is vannak nem is kevesek, akkor kicsit fájt, aztán továbblépett. Ennyire egyszerűen, akkor vajon az én lelkemre mennyire tudna vigyázni?! Semennyire, ezt már most tudni lehet, sőt most tudom.

És akkor ott van az a fejezet, amit nem zártam le, nem hagyom, hogy lezárjam, nem akarom lezárni de le is akarom zárni, aki ott van messze és nem tudom mi van vele. 16 napja nem tudom, hogy mi van vele, 16 napja nem láttam és hallottam. Hétfőn küldtem neki valamit, látta, de nem válaszolt. Még nincs kész, de ő dolgozik ezen. Tovább fog lépni és jobb lesz neki. Lesz neki egy jobb. Nálam lehet jobb? Szeretném sőt valamennyire el is hiszem, hogy nálam jobb nem is lehet senkinek. Nem akarom, hogy elfelejtsen sem Ő, sem Ő és sem Ő. Ő meg foglalkozzon velem és érezze, hogy én is foglalkozom vele. Miért kell nekem mindenki?

Most jutott eszembe olvasás közben, hogy tegnap, hogyhogy nem mertem megtenni, felmenni egy fiúhoz, akit ismerek, aki tetszik? Mondhatjuk, azért, mert végül is 2 párkapcsolatban élek, de szerintem az az oka, hogy félek magamtól. Vagy a szitutól, bármennyire is előadom azt, hogy én benne lennék elég sok dologban sőt, úgy is érzem, beijedek mint egy kisnyuszi, 0. napon azért tudtak dolgok történni, mert hatott az alkohol és nem is kevés volt! Ilyenkor, mikor kevés de már épp elég pedig megijedek. Mondjuk az is járt a fejemben, hogy ha ezt én most megteszem, mindenki megtudja és főleg egy ember tudja meg, akit a világ minden kincséért sem bántanék meg.

Mert mi is van közöttünk? Szabad vajon ilyeneket csinálnom? Szabad valakihez felmennem vagy nem? Nem hiszem, hogy Ő felmenne bárkihez is, vagy ilyeneken gondolkozna. Viszont annak mi értelme, hogy azért ugrom ki a mostani kapcsolatomból mert egyrészt élni akarok, másrészt a távolság. Ebben az "újban" mindkettő megvan. Megint meg lenne kötve a kezem, az életem és szeretnék majd ugyanúgy kitörni mint ebből. Mert most még nem akarok határokat, nem akarok ketreceket magam körül. Mégis, hiányozna ha nem írna. Hiányozna Ő maga. Pedig ebből barátság már nem lesz!

És akkor mindjárt feljelentkezik skypera a kis párom és meg akarom neki mutatni a lakást meg beszélni akarok vele, de nem akarok neki hazudni. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy itt még nagy a szerelem és igen én is szeretem. Mert szeretem valahol, valahogy. Inkább valahogy. Most is rá gondolok és előttem van a kis feje és megtelik  szívem szeretettel. De ilyen játékot nem lehet játszani senkivel sem!

A lakás még mindig csodás!

Összecsaptak elég keményen a hullámok a fejem felett, sajnos mindenféle értelemben. Lakás, párkapcsolat, egyetem, minden amit el lehet képzelni. És akkor a barátok, akik közül néhányan biztos megorroltak rám az elmúlt pörgős időszakom miatt.

Lassan itthon lesz Anya és megkezdődik az utolsó meccs a lakásról. Én nem akarok már többet veszekedni, vitatkozni erről, most nagyon biztos vagyok a győzelmemben, de láttunk már itt is veszteséget. Szóval kíváncsian várom, meg azt, hogyan fogom megoldani, ha netán nemet akarna mondani :D

És akkor párkapcsolat és akkor még több hullám és hol a vége? Meg hol az eleje? Mivel lehetne kezdeni? A nyárral, hogy menyire fasza volt, hogy életem legjobb nyara és köszönöm Neki? Lehetne ezzel is. Meg beleugorhatunk a közepébe, hogy tejóúristen mi lesz most? Mert hülyeséget hülyeségre halmozok és lassan nem látok és nem is érzek már mást csak azt a 40 kg szart amit magamra húztam. És mégis, az élet nem szar, mosolygok meg kibaszott jó formában vagyok! Mi a szar van velem?
Sárának ecseteltem, hogy az a fura, hogy nem érzem rosszul magam. Mármint nem akarom magam rosszul érezni, de ez a helyzet megkívánná, hogy én most mélységesen legyek és szidjam magamat. Helyette, vidáman ugrálok. Kibaszott önző vagyok, ennyi! És most ez így jó.
Hallom és lassan összerakom, hogy mi is történt másokkal abban a 4-5 napban és el kéne magam hánynom az egésztől és én mégis velük fogok dolgozni, sőt valahol még akarok is. Akarom ezt jövőre is, holnap is, jövőhéten is. Majd megőrülök, hogy jövőhét legyen, megint pörgés!

Lesz itt még nemulass!