Minden de minden de tényleg tényleg minden megfordult, kifordult és forog és forog és forog. Elég hely nincs itt és most, hogy mindent de mindent le lehessen írni arról, hogy mi történt majd 1 hónap alatt.
Hogy mennyire (szar)vár épült és omlott össze (szar).

Bár, amik összeomlottak nem is voltak szarvárak. Szóval itt van az, hogy valaminek vége. Egyelőre, még nincs itt az ideje annak, hogy az amúgy is felfordult világomat egy olyan változásnak tegyem ki mint ez. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehet az elválás igazi oka. Én abszolút azt érzem igazi oknak amit hangoztattam neki és elmondtam azoknak akiknek úgy éreztem erről kell beszélnem és fontos, hogy tudjanak róla. Kis csapatunk eléggé megoszlott a témában, szerintük ez soha de soha nem fog működni azért mert nekem nem ez ami kell. Egy biztos, hogy hiányzik az, hogy beszélgessünk, fura, hogy a legjobban az hiányzik, hogy megnevettetthessem. Jó volt hallani a kis kuncogását meg Ő tényleg tudna szeretni.

És akkor itt van a múlt éjszaka és a ma reggel, amikor tényleg úgy éreztem, hogy most tűnt el belőlem az aki ténylegesen vagyok. Nekem ez nem fog menni vagy ez egyáltalán nem megy? Egyből rávágnám, hogy nekem ez soha nem fog menni. Hogy reggel akár lehettünk volna egy buszmegállóban is, akkor is ennyire bensőséges lett volna a kommunikáció. De nem, mi ágyban voltunk, egymás mellett mindezek után és nem érhettem hozzá. Úgy éreztem, hogy nem érhetek hozzá, hogy akkor menekülne. Vagy ezeket csak én adom a fejébe? MI VAN?! Érdekel mint ember, sőt valljuk be itt és most, én akarok lenni Az aki megváltoztatja ezt benne, hogy nem tud ragaszkodni, vagy hogy nem akar ragaszkodni. Én akarom megfejteni, megint minden rólam szó, hogy majd Én jövök és mindenki leborul előttem, mert annyira zseniális vagyok.

Kis zseniális mi va olyanokkal, akiken közben sétálgatsz? Akik odajönnek halál másnaposan és fáradtan és ott ülnek akár 2-3 órát pedig alig nézel rájuk, alig beszélsz velük és mégis ott ülnek, sőt még a lábadhoz is hozzáérnek, csak végre hozzád érhessenek. Erre tegnap gonoszkodtam, gonoszkodni akartam, nevetni akartam rajta, a szituáción. Nem akartam egy kicsit én lenni a rossz, nem akartam egy-két percig a felelősségét érezni a dolognak, el akartam viccelni mintha ez neki is csak egy semmiség lenne, mintha neki sem fájna. És talán az a borzasztó, hogy Kettesnek ez talán tényleg nem fáj. Amikor szembesült azzal, hogy hoppá, a másik félnek érzelmei is vannak nem is kevesek, akkor kicsit fájt, aztán továbblépett. Ennyire egyszerűen, akkor vajon az én lelkemre mennyire tudna vigyázni?! Semennyire, ezt már most tudni lehet, sőt most tudom.

És akkor ott van az a fejezet, amit nem zártam le, nem hagyom, hogy lezárjam, nem akarom lezárni de le is akarom zárni, aki ott van messze és nem tudom mi van vele. 16 napja nem tudom, hogy mi van vele, 16 napja nem láttam és hallottam. Hétfőn küldtem neki valamit, látta, de nem válaszolt. Még nincs kész, de ő dolgozik ezen. Tovább fog lépni és jobb lesz neki. Lesz neki egy jobb. Nálam lehet jobb? Szeretném sőt valamennyire el is hiszem, hogy nálam jobb nem is lehet senkinek. Nem akarom, hogy elfelejtsen sem Ő, sem Ő és sem Ő. Ő meg foglalkozzon velem és érezze, hogy én is foglalkozom vele. Miért kell nekem mindenki?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.