Love is blindness!

Boldog karácsonyt és hanukkát meg lassan új évet is! Kicsit másabb lett ez a karácsony, mint számítottam rá. Már megszállt az a nagyon régen áhított nyugalom a buszon, aztán ahogy jött így el is ment itthon. De sokkal sokkal hamarabb, mint gondoltam volna, már az első nap sikerült valamin összekapni, veszekedést hallani vagy akár részese is lenni. Aztán jobban átgondolva, bármennyire is ráfognám másra, nem vagyok én teljesen nyugodt. Nagyon nagyon jót tesz az most a lelki békémnek, hogy Pécstől és az ottani eseményektől távol vagyok, ráadásul most mindenki el van foglalva a saját kis családjával, senki sem akar újabb sztorit, újabb mesélnivalót. De lássuk be, 20 óra nem elég arra, hogy az ember megnyugodjon 3 és fél hónap után. Nincsenek nagy elvárások baby steps és minden oké lesz.

Ha már baby steps. Ez Az ember, megőrjít. Sokkal de sokkal jobban viselem azt, hogy nem vagyunk együtt és tudva azt is, hogy sokáig nem is fogunk. Nem tudom, hogy magamnak beszélem be, vagy igazak e azok a gondolatok amik körülötte forognak. Úgy érzem, ebből soha se soha nem lesz kapcsolat és ez nem fáj. Mert kenhetem rá mindig, hogy mert miatta, mert biztos ő nem akarja. Egyrészt esélyt sem adok neki, nem állok oda elé, hogy ez a helyzet én többet érzek és látom rajta is, hogy ha csak egy alkalmi dolog lennék, akkor nem aludnánk együtt, nem keresne, hogy de menjek, de töltsünk együtt időt, csináljuk ezt vagy azt. Persze ez a leírás azt sugallja, mintha minden másnap ő el akarna menni velem valahova. Lényeg a lényeg, hogy ő sincs kész és én sem. Nem vagyok kész egy kapcsolatra, nem vagyok kész arra, hogy tovább lépjek, mert nem léptem tovább az utolsó szerelmen, Az igazi szerelmen.

Nagyon sokat gondolok rá az elmúlt napokban. Nem tudom, hogy milyen százalékban van megoszlásban az, hogy itthon vagyok, eleve ehhez valahogy Ő jobban passzol és az, hogy még tényleg őt szeretem és vele akarok lenni. Ma reggel vagy éjszaka, istentudja, gondolkoztam, azon, hogy hogyan is működhetne, ha megpróbálnánk még egyszer. Nem akarok most itthonról elszakadni, nem akarok más országba költözni, nem akarok megint egy másik embert vagy akármi mást a jövőm, netán egyszer majd karriernek nevezhető fogalom elé rakni valamit, szeretném ezt végig csinálni, lerakni valamit az asztalomra, magammal szemben főleg. Tökéletesség lenne, ha Ő idejönne, ha együtt élnénk, ha folytatnánk azt a tökéletességet, amit elkezdtünk, de 1200 km és az én feladásom megszakított. Vajon tényleg ennyire tökéletes volt, vagy az idő megszépíti dolgokat gombot nyomtuk be? És akkor ott a másik félelem, amibe ha belegondolok, akkor megijedek, így nem is gondolok inkább bele, csak leírom. Mi van, ha végül is eljutnék odáig, hogy jó, begyűjtöm az erőt, kitalálok valamit, odaállok elé, hogy tessék Je regrette tous! ő meg azt találja mondani, hogy lehet, hogy te hónapokig ugráltál az eseményekben, fürdőztél a nem gondolkodásban, de én felnőttesen továbbléptem. Biztos pontként akarom az életben. Úgy érzem (vagy megint megnyomtuk a gombot), hogy vele menne. Évekig, gyerekekig, kutyáig, házig, netán halálig menne a dolog. Akarom a biztosítékot, hogy ha netán úgy alakulna az élet, akkor ő sem mondana egyből nemet. Fúj de fogom utálni az utána következőt. Mert az már biztosabb lesz, mert ő már értékelni fogja (merem neki ajánlani) és ő már közelebb lesz az évekhez, gyerekekhez, kutyához, házhoz és egyebekhez vele. Nem fair!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.